Enikő M. BODROGI:

Birthday Greetings to Bengt Pohjanen/
Bengt Pohjanen köszöntése

Birthday Greetings to Bengt Pohjanen

 

The writer these greetings are meant to will be 65 this year, on June 26, and he is not known to the Hungarian reader. What’s more, there are probably only very few who have ever heard about him in this part of Europe. Still, he is worth to be read and known. He is our relative both in language and in minority fate. He has dedicated his whole life to revive his mother tongue and to have it acknowledged, and he is continuously doing this with sustained stamina nowadays, as well.

Bengt Pohjanen lives in Sweden, in the town called Haparanda, in the valley of the river Torne (Tornio in Finnish and Meänkieli), and his mother tongue is Meänkieli (there are probably also very few, who have ever heard about this language in our area). In order to understand the importance of reviving his own minority language and culture, we need to learn a few historical facts.

Torne River is the frontier between Finland and Sweden, frontier that connects the Finnish living on the two banks, and does not divide them. That is what Bengt Pohjanen says in his poem Eternal River: Our River exists in eternity/ it connects, instead of dividing us. / Human hand has drawn the border: / the Czar’s red line, / the king’s black band.” Finland had been – for more than six centuries – part of the Swedish Empire up to 1809. Following the Russian-Swedish war (1808-1809, also known in history as “Finland’s War”) Finland became part of Russia. The peace treaty concluded at Fredrikshamn/Hamina, on September 17, 1809, did not take into consideration the language spoken in the territory (as it usually happens when leaders divide territories). The Torne Valley (Tornedalen in Swedish) – previously a unitary Finnish language community – was divided into two: the eastern bank as part of the Finnish Grand Duchy was annexed to Russia, while the western bank remained part of Sweden. From then on, the language spoken on the western bank underwent a completely different development; it has maintained archaic dialect elements that form the basis of the language, and has borrowed Swedish words for the new phenomena. This is only natural for the minority languages that mutually influence each other with the majority language they live together with. The language of the Torne Valley Finns had been considered a Finnish dialect until not long ago; it has been looked down on both by Finns and Swedes, as they considered it to be an amalgam. It has gained its independent status in 2000 and its speakers gave it the name Meänkieli, meaning “our language”.

Literature has been written in this language – whose literary language is still in its early developing period – ever since the 1980s. The best known and most prolific writer is Bengt Pohjanen who writes prose, poetry, drama, journalism, libretto, film script in three languages: Meänkieli, Finnish and Swedish. The main theme of Pohjanen’s work is his fatherland – the Torne Valley, its history and tradition, as well as its collective awareness. He also has quite an important number of translations. His own works are mostly translated into Russian, English, Danish, French, German; I am the first having translated some of his poems into Hungarian. My intention is to go on translating some of his prose, as well. It was Pohjanen who wrote the first Meänkieli novel in 1985 and the first drama in 1987. He started to translate the Bible (the four Gospels have been published up to now) and the Kalevala (its first four songs have also been published and the following four will see light in autumn).

Bengt Pohjanen was born on June 26, 1944, in the Torne Valley, in the village called Kassa, part of Pajala county, as son of Finnish parents. In his novel, The Smuggler King’s Son he remembers his childhood as a period he was speaking his mother-tongue; it was only in his first days at school that he discovered: the name they called him at home (Pänktti) was nonexistent, and that his “honest” name, the one with which he could live in the given society was Bengt. He graduated his first six forms in his birth village then continued his education in the science school at Pajala then Haparanda. He started his university years in 1965, and in 1970 he obtained the title of theological candidate. Between 1971 and 1984 he was serving as a Lutheran minister. Since 1984 he has dedicated all his powers, time and intellectual capacities to writing and popularizing his mother-tongue, along with removing its stigmatization.

Pohjanen’s fate is typically a Torne-Valley Finnish fate – the bushy path in searching his own identity. At the beginning he had thought that he could only find a way in his country’s society by speaking Swedish, and considered himself to be Swedish, as well. Still, he also graduated Finnish language and literature, obtaining his PhD, as well. The University of Oulu has awarded him with an honorary doctorate.

He had returned to his roots and his mother tongue as a young adult and ever since has been the apostle of making the Meänkieli flourish – in spite of the fact that he has to watch as the number of speakers is decreasing day after day. In case of young people the loss of mother tongue is especially tragic. Still, Pohjanen does not give it up: he trusts that his endangered mother-tongue will become again the language of homes and families, and will be inherited by generations after generations. That is why he takes an active part in revitalising Meänkieli minority life. Whichever field of the intellectual work we may talk about, we can meet his name everywhere. He writes books, takes part in radio-programmes, enriches the Meänkieli intellectual treasure with dramas, organises association, theatre, language council, academy – and all these still do not cover all the territories he is active in.

I would like to greet the writer with a few of my translations making his voice heard for the first time in Hungarian.


 

Bengt Pohjanen:

Born Tongueless

 

Tongueless I was born,

dumb.

A midwife – tongue-less herself –

cut my funiculus.

 

I grew up on a frontier;

the crossfire of two languages

kept cutting, dumbing

my tongue.

 

As I was brought up

into a human being,

they warned me

to learn language foreign to me

and form my national identity.

 

At school I was rammed

language, and brought into a good citizen

and subjection, too.

They rammed in: what’s mine –

my being tongue-less and

my border-existence – are shameful.

 

I have been created

with external violence

internal constraint 

deprivations and

misunderstandings.

 

I was deprived of my identity

Card.



To a Dead Crane

 

Have you come from

Iberia, Africa or Sudan,

From Queen Sheba’s country,

From Ethiopia?

 

have you danced on Lake Hornborgar,

making friends there?

 

You have been heading to the northern light nights,

as part of the beautiful V shape

when your wing gave up;

I don’t know what the others did,

– who took your place over as

the cranes’ flight is always inviolable –

 

or what you felt deep in your heart

when the big sea was rocking under you;

probably prayed for strength

enough to reach the shore;

 

your feet still feels hot of dancing.

 

 

Mother-tongue – My World

 

My mother-tongue is my world:

its borders and bridges;

my mother-tongue is my home:

its windows and walls,

stairs, dear shores;

my mother-tongue is my time’s drift,

my week- and holydays;

power, fixing the ladder

against the dark sky of

my language destroyers.

 

My mother-tongue is my tune,

stopping the clocks on the wall

of my language-trotter’s feast;

it is saga and word,

word of spell

melting snow off the branches.

I write the word,

and the officials tremble;

I utter the word,

and the Church leader crosses himself.

 

My mother-tongue is yes and amen

at the end of my owe,

it’s a bowing judge.

Blood freezes like

the Red See, at my spell and

trumpet it is –

demolishing Jericho’s walls.

 

Who questions my tongue –

he denies all my world:

my borders and bridges,

the banks and rivers of

my home ;

the one who denies my language,

he deprives me of myself;

the one who laughs at my language,

he mocks at my life;

the one who mocks at my language,

upon my feasts and our colourful homespun

treasure he throws mud.

 

Who tends to kill my language

the Angel of Death he sends upon me.

My mother-tongue is modest

having no place upon

my foreign father-land monuments

yet;

still it has its place

in Heaven from one shore

of the ocean to the other.

 

Look me in the face you –

sun blinded beings!

My language is pure sunshine.

 

 

(without a title)

After the rain

fresh shine dwells on the leaves;

friendship – dearest to me –

I’m imbued with its scent

of sweet lilac:

I tightly keep your hand

holding in its palm the flame

lighting my route.

 
 

(without a title)

River! drift the ice away.

Cloud and breeze and forest finch – full of

spring-fever – welcome!

Banks are still bare and

remote whispers reach my ear:

wish I had my voice!

Though desire can reach far,

future is a locked door;

still, light is blinking on its threshold

as a promise of seeing you again.

                                                          

 

(without a title)

Wide I open the tune-door

and – on soft wings –

send healing spells –

to you.

 

(In: HELIKON, Kolozsvár, XX. year, 2009, no. 15(533), pp. 14-15. English translation: Betty LÉB)


 


 

 

Bengt Pohjanen köszöntése

 

Az író, akinek e köszöntés szól, f. é. június 26-án tölti 65. életévét, és nem ismerős az erdélyi magyar olvasó számára. Sőt, nem valószínű, hogy sokan hallottak róla Európának ezen a részén, bár megérdemelné, hogy tudjanak róla. Nyelvrokonunk és lelki rokonunk a kisebbségi sorsban. Egész életét anyanyelve felélesztésének, elismertetésének szentelte, és ezt teszi lankadatlan kitartással mindmáig.

Bengt Pohjanen Svédországban él, Haparanda városában, a Tornio folyó völgyében, és anyanyelve a meänkieli (valószínűleg erről sem sokan hallottak a mi tájainkon). Ahhoz, hogy megértsük jelentőségét saját kisebbségi nyelve és kultúrája életre keltésében, néhány történelmi alapismeretre is szükségünk van.

A Tornio Finnország és Svédország közötti határfolyó, határ, amely összeköti a két partján élő finneket, ahogy Bengt Pohjanen írja A folyó mindig itt volt című versében: „A folyó mindig itt volt/ összeköt, nem választ el./ A határt emberkéz húzta:/ a cár vörös vonala,/ a király fekete szalagja.” Finnország 1809-ig a Svéd Birodalom része volt több mint 6 évszázadon keresztül. Az 1808-1809-es orosz-svéd háború következtében (amelyet „Finnország háborúja” néven ismer a történelem) Finnország orosz kézre került. A Haminában 1809. szeptember 17-én megkötött békeszerződés, amint az lenni szokott a határok megállapításakor, nem vette figyelembe a területek nyelvi helyzetét, emiatt a Tornio völgyét, amely korábban egységes finnek lakta terület volt, kettéosztották: keleti partját a Finn Nagyhercegség részeként Oroszországhoz csatolták, nyugati partja Svédország része maradt. A nyugati parton élő finnek nyelve teljesen más irányban fejlődött, mint a finnországi finn: megőrzött archaikus és nyelvjárási elemeket, ez képezi az alaprétegét, az újabb jelenségek megnevezésére pedig a svéd nyelvből kölcsönzött szavakat. Ahogy ez természetes a kisebbségi nyelvek esetében, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra az együttélő a többségiek nyelvével. A torniovölgyi finnség nyelvét a közelmúltig finn nyelvjárásnak tekintették, lenézték mind a finnek, mind a svédek, „keveréknyelvet” láttak benne. 2000-ben nyerte el önálló nyelvi státusát, és beszélői a „meänkieli” (azaz ’a mi nyelvünk’) nevet adták neki.

Ezen a nyelven, amelynek irodalmi nyelve még csak most van kialakulóban, már az 1980-as évek óta írnak szépirodalmat. A legismertebb és legtermékenyebb író Bengt Pohjanen, aki három nyelven, meänkielin, finnül és svédül publikál prózát, verset, drámát, publicisztikát, operalibrettót, filmszöveget. Pohjanen műveinek alaptémája szülőföldje, a Tornio-völgy, annak története, hagyományai, kollektív emlékezete. Próza- és versfordításai is szép számban vannak. Munkáit többek között orosz, angol, dán, francia, német nyelvre fordítják, és jómagam elsőként magyar nyelvre fordítottam néhány meänkieli versét. A jövőben prózai munkái tolmácsolását is el szeretném kezdeni. Ő írta az első meänkieli regényt 1985-ben és az első színdarabot 1987-ben. Elkezdte lefordítani a Bibliát (eddig a négy evangélium jelent meg), a Kalevalát (ebből is megjelent az első négy ének, az 5-8. ének ősszel kerül ki a nyomdából).

Bengt Pohjanen 1944. június 26-án született a Tornio völgyében, a pajalai járáshoz tartozó Kassa faluban, finnül beszélő szülők gyermekeként. Amint gyermekkoráról szóló regényében (A Csempészkirály fia) visszaemlékezik, az iskola előtti éveket anyanyelvűségében élte meg, majd az első iskolai napon meg kellett tanulnia, hogy olyan név, amelyen otthon szólították, meänkielin (Pänktti), nincs is, hanem az ő „becsületes” neve, amellyel beilleszkedhet a társadalomba, Bengt. Az első hat iskolai évet szülőfalujában végezte, majd a Haparanda-i reáliskolában folytatta tanulmányait. 1965-ben kezdte egyetemi tanulmányait, és 1970-ben szerzett teológiai kandidátusi címet. 1970-1984 között lutheránus papként szolgált, majd teljesen az írásnak és anyanyelve népszerűsítésének, stigmatizáltsága megszűntetésének szentelte minden idejét, erejét, szellemi képességét.

A Bengt Pohjanen sorsa tipikus torniovölgyi finn sors, amely az identitáskeresés zegzugos útján vezetett végig. Először azt hitte, hogy hazájában boldogulni, társadalmilag felemelkedni csakis svéd nyelven lehetséges, önmagát is a svédnek tartotta. Mindemellett finn szakot is végzett az egyetemen, és abból doktorált. A finnországi Oulu-i egyetem díszdoktori címet adományozott neki.

Gyökereihez, elveszített anyanyelvéhez fiatal felnőttként tért vissza, és azóta megszállott apostola a meänkieli felvirágoztatásának, bár évről évre, napról napra tapasztalnia kell, hogy egyre fogy a beszélők száma. Főként a fiatalok esetében tragikus a nyelvvesztés állapota. De Pohjanen nem csügged, bízik abban, hogy súlyosan veszélyeztetett anyanyelve egy napon ismét a családok nyelvévé válik, és nemzedékről nemzedékre fog öröklődni. Ennek érdekében tevékenyen részt vesz a meänkieli kisebbségi élet fellendítésében: az értelmiségi munka szinte bármilyen területéről legyen szó, az ő nevével találkozunk. Könyveket ír, rádióműsorokban vesz részt, színdarabokkal gazdagítja a meänkieli szellemi kincset, egyesületet, színházat, nyelvi tanácsot, akadémiát szervez, és akkor még nem is soroltuk fel bámulatosan sokoldalú munkája valamennyi részterületét.

A következőkben néhány versfordításommal szeretném köszönteni az írót, először szólaltatva meg őt magyar nyelven.

 

 

Bengt Pohjanen:

Nyelvtelen születtem

 

Nyelvtelen születtem,

némának.

A köldökzsinórt, aki elkötötte:

nyelvenincsen bába.

 

Határon nőttem fel,

két nyelv kereszttüze

szaggatta, némította

nyelvem.

 

Így nevelődtem,

emberré lettem.

Felszólítást kaptam

idegennyelv-tanulásra,

nemzeti hovatartozásra.

 

Az iskolában sulykolták belém

a nyelvet, az ember-,

és nemzeti mivoltot.

Belém verték, ami enyém, szégyen:

nyelvnélküliségem,

határ-létem.

 

Külső erőszak,

belsővé tett kényszer

alakított ilyenné engem:

megfosztások,

félreértések története vagyok.

 

Személyazonossági kártyámtól

megfosztattam.

 

 

Darumadár, halott

 

Jöttél – Ibériából,

Afrikából, Szudánból,

vagy Sába királynő honából,

Etiópiából?

 

Hornborgar taván perdültél-e táncra,

s leltél-e ott barátra?

 

Észak fehér éje serkentett útra,

fenséges ékbe simulva,

s akkor szárnyad lankadni kezdett;

 

nem tudom, társaid mit szóltak,

ki vette át a helyed?

A darvak vonulása mindig sérthetetlen!

 

Nem tudom, szíved mit súgott akkor,

alattad a végtelen óceán,

erőt kívántál, nem többet,

hogy a partot elérd,

 

lábadban még a darutánc tüze ég.

 

 

Nyelvem a világom

 

Nyelvem a világom

határai és hídjai,

nyelvem az otthonom

ablakai és falai,

lépcsők, kedves partok –

nyelvem időm sodra,

munka- s ünnepnapom,

nyelvrombolóim

sötét egéig

lajtorját támasztó hatalom.

 

Nyelvem a dalom,

falióráknak megállj-t parancsoló

nyelvtipróim lakomáján,

nyelvem monda és szó,

havas ágat leporoló,

varázsoló ige.

Leírom a szót,

s a földi hatalom megremeg,

kimondom az igét,

s az egyházfő keresztet vet.

 

Nyelvem igen és ámen,

esküm szavára

fejet hajt a bíró.

Bűvölésemre

a vér megdermed, mint hajdan a Vörös Tenger,

nyelvem harsona,

Jerikó falait ledöntő.

 

Ki nyelvem elvitatja,

világomat tagadja,

határaim s hídjaim,

otthonom

partjait s folyóit –

ki nyelvem megtagadja,

önmagamtól foszt meg,

ki nyelvem kikacagja,

életemen nevet,

ki nyelvem kigúnyolja,

sárral szennyezi be ünnepeim

s otthonunk földjén a tarka szőtteseket.

 

Ki nyelvemre halált kiált,

reám küldi a végzet angyalát.

Nyelvem szerény,

még

helye sincs

idegen hazám emlékművein,

bár ott van feljegyezve

a mennyek partjain,

tengertől tengerig.

 

Szemembe nézzetek,

ti napvakított emberek!

Nyelvem tiszta verőfény!

 

 

(cím nélkül)

Eső után

frissen csillog a berkenyelevél,

a barátság mindennél

többet ér nekem:

mint az orgona illata, áthat –

 

szorosan fogom

kezed, mely fényt hozott,

és útnak indított.

 

 

(cím nélkül)

Folyó! sodord el a jeget.

Jöjj, felhő, határmenti szellő,

erdei pinty, tavaszi láztól duzzadó

még kopár a part,

s a távol suttog:

bárcsak hangom volna!

A vágy keze messzire ér;

zárt ajtó a jövő,

de küszöbéről fény kacsint:

a viszontlátás záloga.

 

 

(cím nélkül)

Kitárom a dal ajtaját,

gyógyító igéket

repítek meleg szárnyakon

tehozzád.

 

Megjelent: HELIKON, Kolozsvár, XX. évfolyam, 2009, 15(533) szám, 14-15. old.